Á-ból B-be

Másnap úgy ébredtem, mint akit kerékbe törtek. Mindenem fájt, rosszul voltam és úgy éreztem minden erő kiszállt a testemből. Márpedig aznap már muszáj volt lábra állni, mert az volt a protokoll, hogy akkor tesznek át az osztályra, ha saját lábadon hagyod el az intenzívet. Nem nagy távolság, de azt hittem soha nem érek át. 3x indultam neki, és mindannyiszor össze is estem, még szerencse hogy tartottak. Egyszerűen annyira nem volt semmi erőm és annyira minden bajom volt, hogy nem ment. Zokogva kértem, hogy vigyenek át, de végül negyedjére átbotorkáltam. Elég erős embernek tart a környezetem, és én is úgy érzem, az vagyok, de akkor és ott nagyon sajnáltam magam. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik, hogy nem vagyok képes eljutni Á-ból B-be, és hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok, ami nálam mindig is egy nagy mumus volt. A hólyag katéter miatt 2 hét bent tartózkodást jósoltak nekem. De én kizártnak tartottam, hogy ennyi időt kibírjak odabent, amikor végre jött a jó idő, és rengeteg dolgom lett volna az esküvőnk végett. Tovább nehezítette a dolgot, hogy napi szinten cserélődtek ki körülöttem a szobatársak az ötfős szobában, mert rajtam kívül mindenkit maximum 3 nap után hazaengedtek. Hullámzóan telt a bent töltött időszak, felváltva voltam hol jobban, hol rosszabbul mind testileg mind lelkileg. Aztán az egyik nap érkezett a szobába egy hölgy, akihez felváltva jöttek orvosok, ápolók, majd pszihológus, szociális munkás. Napok teltek el így, és mi többiek el sem tudtuk képzelni mi ez a felhajtás. Végül az egyik délután a kishölgy elmesélte, hogy 7,5 hónapos halott iker fiait kellett megszülnie, és azért jönnek sokszor hozzá, hogy minden szempontból ellenőrizzék hogylétét. Teljesen ledöbbentem, és potyogtak a könnyeim a történetét hallgatva. Majd megszakadt a szívem érte, és valahogy átértékeltem a saját helyzetem. És akkor elhangzott a az a mondat, ami bár soha ne hagyta volna el a számat: "nem tudom, hogy én ezt, hogy élném túl"!