A folyosón

Bár nekem nagyon hamar jöttek a tünetek: rosszul lét, aluszékonyság, mellfeszülés, hasi görcsök... még így is minden nagyon idilli volt, mindenki velünk örült. A munkahelyem is nagyon támogató volt. Az egyetlen furcsa az volt, hogy fogyni kezdtem, hízás helyett. De ezt a rosszul létekre fogtam. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Aztán egyik napról a másikra elkezdtek eltűnni a tünetek, és itt már kicsit ideges lettem, de olvasgattam a dolgok után, és még így is minden normálisnak tűnt. Vártuk a következő UH-t amikor már halhattuk volna a picik szívét dobogni, de ebben az élményben már sajnos nem volt részünk. Előtte nap elfogott egy borzalmas érzés, hogy nekem valahol most meg kell hallgatnom, hogy dobog egy ilyen pici magzat szíve, mert mi holnap nem fogjuk ezt hallani!!! Nagyon kiborultam magamon, hogy juthat ilyesmi az eszembe, és mikor elkezdett újból görcsölni a pocakom, akkor meg is nyugodtam, hogy jól van, a picik jeleznek, hogy itt vannak, minden ok, nyugodjak meg. Este egyre erősödtek és sűrűsödtek a fájdalmak, jeleztem is férjemnek. De nem akartam rögtön ügyeletre szaladni. Mert valahogy olyan érzés volt, mint amikor az embernek nagyon kellemetlen szélgörcse van. Alig aludtam az éjjel, nagyon erős fájdalmaim voltak, de ugye gyógyszer kizárva, magnéziummal próbálkoztam, de nem segített. Reggel korábban ébredtem a szokottnál, és éreztem a reggeli pisilésnél, hogy valami nem oké. Rutinszerűen megnéztem a papírt és barnázást láttam rajta. Teljesen kétségbe estem. Sándor a sírásomra ébredt és rohant le az emeletről, hogy mi baj. Gyorsan a pizsamáinkra rákaptunk valamit és rohantunk be az ügyeletre. Pont orvos váltás volt, de csodák csodájára elkaptuk még a saját orvosunkat. Gyorsan kért egy vizsgálót, megnéztük UH-n hogy a mi a helyzet. Végig láttam az arcán, hogy nincs rendben a dolog. Egész úton és a vizsgálat alatt is csak azt ismételgettem és alkudoztam a mindenhatóval, hogy Istenem add, hogy legalább az egyik pici velünk maradjon, kérlek ne vedd őket tőlünk! De a dokitól már csak ennyi hangzott el: Judit, ez a terhesség nem sikerült! Az egyik magzat már felszívódóban van, a másik most megy el, ezt érzi most ön. Megsemmisültem! Képtelen voltam felfogni a hallottakat. Felöltöztem, és teljesen összetörve kimentem a folyosóra a férjemhez. Arra a folyosóra, ahol 2017-ben ültem az endó műtét előtti vizsgálatokra várva. A folyosóra, ahol 2019-ben, idén ismét endós vizsgálatokra vártam. Ahol olyan jól van megcsinálva a rendszer, hogy 4 ajtó van. Egy vérvétel, egy altató orvosi szoba, egy UH- ahol az utolsó hetekben lévő kismamák CTG vizsgálata zajlik. És a negyedik szoba, ahol a hozzám hasonló sürgős eseteket látják el. És akkor te ülsz ezen a folyosón és magyarázod életed szerelmének, hogy nekünk már csak angyalkáink vannak. Hogy a 4 szobából te 3-ban már jártál, de a 4.már nem fogsz. És akkor még nem tudod, hogy -mint ahogy említettem- 1 év múlva ismét itt fogsz ülni, készülsz a következő műtétedre, nézed sóvárogva a CTG szobát, és egy életre meggyűlölöd ezt a folyosót!!!!