A gyászmunka margójára #2

Bàr nem gondolom, hogy bàrki rosszindulatbòl mondana olyasmit, amivel megbàntana egy gyàszolòt, mègis tùl sok ilyet làtok, hallok magam körül. A tegnapi poszt tükrèben nekem a következő mondatok estek volna jól:

-sajnálom a veszteséged, itt vagyok, ha bármiben a segítségedre lehetek 

-el sem tudom képzelni min mész keresztül, de nagyon együtt érzek veled

-sajnálom, hogy ez történt veled, de te nem vagy felelős ezért

-gyászolj, ameddig úgy érzed szükséges, én mindvégig itt leszek melletted

-jogod van dühösnek lenni, jogod van szomorúnak lenni, jogod van megélni a fájdalmadat

És végül, de nem utolsó sorban azok felelőssége, akik átélték már mindezt. Tiszában vagyok azzal, hogy legtöbbünknek nehéz erről beszélni, mert fájdalmas, kellemetlen vagy akár talán szégyellik is (nem mintha ezen lenne mit). Ezért tényleg nem elvárható, hogy mindenki ország-világ elé tárja veszteségét. Ellenben nagyon nagy segítség lehet, ha a nők legalább egymás között, a saját köreikben megbeszèlik az ilyen veszteségüket. És nem csak több hónapos szenvedés után bújnának elő a rokonok, hogy jaj hát velem is megtörtént és velem is. Mert az igenis hasznos lehet, hogy ha elmondjuk ki, hogy vészelte át ezt az időszakot. Persze nem törvényszerű, hogy ami az egyiknek segített a gyászban, a másiknak is fog, de legalább nem érezzük annyira egyedül magunkat, és szerencsétlennek, hogy ez csak velünk történt meg. Mert az a gondolat, hogy sok nővel megesik mindaddig csak statisztika, amíg nem tudsz a környezetedben ilyesmiről. De ha valóban szembesülsz ezzel, akkor valahogy kézzel foghatóbbá válik, hogy a környezetedben nem csak te vagy az a bizonyos "négyből az egy". Azonban az, hogy valamit te magad is átéltél, még nem tesz mindentudóvá, mert a gyász mindenki számár egyedi, ezért nincs jogunk felülbírálni mások érzéseit és veszteségének mélységét. Próbáljuk meg megtartani magunknak a kéretlen tanácsokat és azon klisék ismételgetését, amik anno számunkra is nagyon fájdalmasak voltak!