A kegyelemdöfés

Amikor egy adott témáról több posztot is írok, utána valahogy mindig olyan nehéz újból felvenni a fonalat a történetben. Nem valami kellemes ismét visszaemlékezni a fájó emlékekre, miközben iszonyatosan nagy megkönnyebbülés, és terápiás jellegű, hogy kiírom magamból. Arról nem beszélve, hogy milyen sok erőt kapok tőletek, és úgy érzem, kölcsönösen inspiráljuk egymást.

A 2018-as év volt eddigi életem egyik legnehezebb éve. Sok várakozás után végre beteljesül az álmunk a mi kis csodáinkkal, de sajnos hamar rémálommá vált, mikor elveszítettük őket. Ismét megjelent az endometriózis, fény derült az inzulin rezisztenciára, a trombózis hajlamra. És ez így bőven elég lett volna számomra feldolgozni, amikor elkezdtem érezni, hogy az addig imádott munkahelyemen megváltozott a hangulat. A szakmai közvetlen kollégám - akivel addig úgy voltunk, mint borsó meg a héja - egyszer csak elkezdte aláásni a szakmai tekintélyem, és egyre több időt töltött a főnökünk irodájába. Nem kérdés, hogy minden bizonnyal nem én voltam az év alkalmazottja, de negatív visszajelzés nem érkezett a munkámra. Nagyon igyekeztem bent tartani magam, és tisztességgel elvégezni a feladataimat. Sőt, jeleztem, hogy lemondok a vezető pozíciómról és csak részmunkaidőben szeretnék dolgozni, de erről hallani sem akartak. Sőt, még egy amerikai üzleti útra is elküldtek, ahol én képviseltem a cégünket az anyavállalat által tartott "kick-off-on". Hazaérve nem is lepődhettem meg volna jobban, amikor az orrom alá rakta a főnököm a felmondó levelem. Hirtelen szóhoz sem jutottam, és kértem magyarázza meg, hogy ez most mi, mert a kollégával való személyes konfliktusokon kívül, semmilyen előzménye nem volt a dolognak, azt leszámítva, hogy tudtam Ő maga egy cseppet sem kedvelt soha. Mivel jómagam is a váltáson gondolkodtam, és ezek után egy percet sem kívántam tovább ott tölteni, így aláírtam a közös felmondást némi kitétellel. De az biztos, hogy ha nem vagyok olyan szörnyű állapotban, perre viszem a dolgot, indokolatlan elbocsájtásért, mert indokot nem tudott mondani a főnököm. Számomra ez volt a kegyelemdöfés. 

Ezzel az utolsó mentsváram is megszűnt, ami miatt volt minden nap értelme felkelni. Azóta már hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult. Mert ráébresztett arra, mennyire hagytam elhatalmasodni magamon a fájdalmat és bánatot, no meg persze az önsajnálatot. Nem láttam tisztán sem a körülöttem lévő emberek megítélését, és viselkedését irányomba, se azt, hogy mennyire kiszolgáltattam magam azzal, hogy megbíztam a kollégáimban (akiket egyben a barátaimnak hittem), és megfeledkeztem arról, hogy a munkahely, az bizonyos munkahely. Hogy hiába végzed el tisztességgel a munkád, hiába tartanak megfelelő embernek arra, hogy képviseld a céged, ha egyszerűen kifordultál önmagadból, és mérgezed a benti hangulatot. Nem mentem fel magam egy pillanatra sem, mert jócskán van felelősségem abban, hogy ennek ez lett a vége. De ha újrakezdhetném, sem csinálnám másképp, legfőképpen azért, mert nem tudnám, ahogy akkor sem tudtam másképp csinálni a dolgaimat. Sőt, határozottan gondolkodtam a váltáson is, szóval előbb-utóbb magam is megléptem volna a felmondást. Már csak azért is, mert hagytam, hogy mindenki úgy nézzem rám, hogy "tudod, ő az, aki elvetélt", és ez minimálisan sem segít a felejtésben. De azt az érzést senkinek nem kívánom, amikor az utolsó biztos pontot húzzák ki az ember lába alól, egészen gerinctelen és megmagyarázhatatlan módon. De egyben ez is volt az a pont, amikor rájöttem, változtatnom kell. El kell kezdenem tovább lépni az önsajnálaton, a gyászon és a bánaton, mert szép lassan mindent meg fog mérgezni körülöttem, és többet is veszthetek, mint egy állást és néhány barátnak vélt kollégát!!!