A semmihez nem hasonlítható üresség

Érdekes, hogy most jutottam el én is a történetben ehhez a részhez, miközben @remenyanya is most veti "papìrra" emlékeit az ő veszteségükkel kapcsolatban. Érdemes az ő posztjait is követni, hiszen mi már nem a közvetlen fájdalmunkat éljük itt meg, és nem is sajnálatra vágyunk. Hanem valamiféle enyhítő vigaszt szeretnénk nyújtani mindazoknak, akikben még friss az élmény, akik még keresik a "miértekre a válaszokat", akik próbának valahová tartozni ebben a fájdalmas gyászmunkában.

Mi, akik átéltük egy meg nem született gyermek elvesztését, mind másképp dolgozzuk fel a történteket. De vannak vitathatatlanul közös elemek. Egyszerűen nem tudod felfogni, hogy mi történt, hogy veled történik mindez, és csak kívülről szemléled magad és az eseményeket. Olyan ez, mint egy borzalmas álom, amiből nem tudsz felébredni. Aztán egy idő után meg már reméled, hogy ez csak egy rossz álom. Hogy egy szép napon felébredsz és ott fog dobogni a gyermekeid szíve a szíved alatt. De ez sajnos nem történik meg. Mérhetetlen üresség van benned és vesz körül. Egy olyan személytől elbúcsúzni, akit soha nem láttál, soha nem tartottál a kezedben, sőt még a szívverését sem hallottad, számomra nagyon embert próbáló feladat volt.

Kimondottan racionális ember vagyok, és az agyam felfogta, hogy két nagyon pici magzattól búcsúzom, akiknek valószínűleg soha nem is dobogott a kicsi szíve (7 hetesen vetéltem el, nagyon korai vetélésről beszélünk, alig 3,5 fél hetet voltam tudatában a létezésüknek). De a lelkemben ők már a mi babáink voltak, a mi csodás szerelmünk gyümölcsei. Mert az ember elképzeli, milyenek lesznek, milyen lesz velük az élet, hogyan válunk családdá. És hogy minden, amire vágytunk megadatik. És akkor ez egyik pillanatról a másikra megszűnik. Iszonyat szürreális élmény, hogy előző nap még te voltál a legboldogabb ember a világon, és ma itt állsz a gyermekeidtől, az anyaságodtól, a jövő boldogságától megfosztottan. És fogalmad sincs hogyan tovább. Nem tudod elképzelni, hogy fogsz tudni ebből felállni. Hogy miként tudod ezután tovább élni az életed. Vádolod magadat és az Istent. Ezerszer végig pörgeted, hogy mit kellett volna másképp csinálnod. Ezerszer is megkérdezed, hogy miért történt ez veled, hogy miért éppen veled történt ez? Hogy mit tehettél, amiét ezt a büntetést kapod? De ami felett a mai napig nem tudtam napirendre térni, hogy miért adatott meg, ha aztán elvétetett? Az én kis racionálisan működő agyamnak erre mai napig nem sikerült választ találnia, és egyelőre az élet sem adott rá választ. Talán majd egyszer, talán...