A történet folytatódik

Az intenzíven az egyik nővérke keltegetésére ébredtem. Kicsit zavart voltam, és rögtön fel akartam kelni, mint ha csak egy délutáni alvás után ébredtem volna. Aztán először éreztem, hogy nyelni alig tudok, úgy ki volt száradva torkom, meg lehetséges, hogy érzékeny voltam az intubálásra (amikor az altatás alkalmával egy puha csövet helyeznek a torkodba és azon keresztül lélegeztetnek a műtét alatt) majd hirtelen elöntött a fájdalom mindenhonnan, ahol csövek lógtak ki belőlem. Kaptam fájdalomcsillapítót meg néhány korty vizet, de ilyenkor még egy jó darabig nem ehetsz, nem ihatsz, nehogy rosszul legyél. Mindenki aludt körülöttem, de nekem annyira szürreális volt ez az élmény, hogy nem bírtam már visszaaludni. Elkezdtem írogatni a családtagoknak és barátoknak, hogy felébredtem, minden rendben. Mivel nagyon kis virgonc voltam néhány óra után meg is próbáltak talpra állítani, mert a gyógyuláshoz nagyon fontos, hogy ne hagyd el magad. Kimentem a mosdóba megmosni az arcom, és akkor sokkolt le igazán a látvány, ami a tükörből visszanézett rám. Egy sápadt, megtört arc, branül a kézfejben, amibe még szépen csöpögött az infúzió, katéter a legnagyobb sebembe, katéter a lábam között (ugye a hólyag érintettség miatt), és ezzel a kis csomaggal, olyan szánalmasnak és elesettnek éreztem magam, mint még soha életemben! Azt hiszem jobb lett volna, ha aznap inkább ágyban és nyugton maradok. Az intenzívre a párom és anyukám jöhettek be 10-10 percre, szigorúan védőöltözetbe, némi fertőtlenítés után. Aztán mikor elmentek én álomra is szenderültem.