A történet folytatódik...

Csöppenjünk vissza a történet folyamban, bár tudom nem egyszerű, már rég nem írtam. Ott hagytam abba, hogy 2019-ben volt januárban és áprilisban is egy-egy endometriózis műtétem. Hogy felmerült bennem, hogy az eredeti orvosom hibázott, és emiatt orvost váltottam. Ezzel egy időben elkezdtük a lombikot, jobban mondva elkezdtük volna, ha nem jön az áprilisi műtét. Illetve lelkiekben sem voltam erre felkészülve. No de nagy nehezen átvergődtem ezen az időszakon egy újonnan szerzett jó barát segítségével, és végül tényleg belevágtunk a lombikos kivizsgálásokba abba a magánkórházban, ahol az április műtét is volt. 

Lábadozás után kb 6 héttel végig is jártuk a kivizsgálásokat. Igazából minden rendben volt, amikkel volt gond azokról eddig is tudtunk. Egyedül a pajzsmirigynél találtak némi eltérést, de csak a lombik miatt kellett úgy mondd beállítani a tökéletes tartományba, ezzel még elment újabb 8 hét. Igazából nyár közepe volt mire zöld utat kaptunk, és eljutottunk a záró konzultációhoz, amitől én nagy infó halmazt reméltem. Mivel akkor még semmit nem tudtam erről az egészről, konkrét kérdéseim sem voltak, de ami volt, arra sem kaptam választ. Ez volt az első intő jel. Nagyon lekezelő és arrogáns volt, az addig mindig kedves és szimpatikus dokink. Abszolút nem lettünk okosabbak a lombik mikéntjével kapcsolatban. De úgy voltunk vele, hogy biztos rossz napja van a dokinak, nem kell rögtön fennakadni, még annak ellenére sem, hogy mindig rengeteget kellett várni, csomószor adminisztrációs problémába ütköztük, és valahogy nem éreztük azt, hogy egy magánkórház páciensei vagyunk. Persze közben én azért elkezdtem már kiművelni magam a témában, és a lombikos barátnőm is nagyon sokat segített, rengeteg infót kaptam tőle. 

Várni kellett a következő ciklust, hogy kezdhessünk, így már megkaptam a gyógyszereket és a kezelési tervet. Nagyon izgatott voltam, és vártam, hogy végre belekezdjünk ebbe az új útba. Abszolút mindent ennek szenteltem. Nem mentem már jóformán sehova, nem nyaraltam, nem fürödtem, nehogy felfázzak, vagy ne adj isten elkapjak valamit. És akkor végre eljött a várva várt nap, megjött a menzeszem és kezdetét vette az első stimulált ciklusom. Telefonáltam a kórházba, hogy jelezzem az első napot, és hogy az előírtaknak megfelelően megkezdtem a stimulációt. És akkor jött a hideg zuhany! Közölték, hogy ez mind szuper, de hogy a kezelőorvosom szabadságra ment 3 hétre, és hogy majd aki épp bent lesz, ő fogja helyettesíteni, ő fog megvizsgálni, meg a kezelést végigkísérni és a leszívást is megcsinálni. Hát én köpni-nyelni nem tudtam. Bár nem jellemző alapvetően rám, de akkor ott hisztériás rohamot kaptam, és kb bőgve próbáltam felelősségre vonni az asszisztens, hogy ez most mi???  

Mégis hogy mehet el úgy egy orvos szabadságra, hogy nem jelzi a betegének, akivel ezelőtt 1 hete találkozott utoljára, hogy nem lesz? Hogy történhet meg az, hogy ha más nem legalább az asszisztens ezt jelzi? Hogy történhet meg mindez egy magán intézményben? Milyen hihetetlenül nem törődöm és hanyag viselkedés ez egy olyan dolognál, aminél kevesebb intimebb dolog van a világon. Nekem ennyi minden után igazán nem volt mindegy ki ér hozzám, már bocsánat a fogalmazásért, de hogy ki turkál bennem. És összességében ez a kész tények elé való állítás teljesen kiakasztott. Mondtam, hogy akkor én most állítom le a stimut, és hogy megvárom a dokit. Mert akármennyire is mérges voltam, én őt választottam orvosomnak, miatta mentem ebbe az intézménybe. És hozzám biztosan nem fog más hozzám érni. Rettenetesen felkavart ez az egész, hiszen ezt az egészet el lehetett volna azzal intézni, hogy ha időben szólnak. Ha nem állítanak kész tények elé, és ha megmondják melyik doki helyettesíti a dokimat, és mondjuk bemutatják, hogy ő lesz átmenetileg az orvosom. És az első találkozásom a másik dokival nem fél pucéran, totálisan kiszolgáltatottan lett volna, már ha megyek... 

Szóval ezzel a rossz szájízzel vártam a következő ciklus előtti vizsgálatot, ahol már azt az ígéretet kaptam, hogy lesz a dokim. Megvolt az időpont is, szóval mentem a megbeszéltek szerint. És konkrétan a vizsgálóban, fél pucéran derült ki, hogy még mindig nincs a dokim. Hogy megtörtént az a szitu, ami szerintem teljesen elfogadhatatlan, hogy ott volt egy vadidegen orvos, akinek még a nevét sem tudom, és ha akarom folytatni a dolgokat, akkor hagynom kell, hogy megvizsgáljon. Végig sem tudtam gondolni a dolgokat, mert fel sem fogtam, hogy ez most tényleg megtörténik, hogy ilyen kiszolgáltatott és megalázó helyzetbe hoznak. Vizsgálgat, vizsgálgat ez a vadidegen orvos, és közli hogy ő lát valamit a petefészkemben, de nem tudja megmondani, hogy mi az. Még az is lehet, hogy endometriózis. De hogy ebben a ciklusban biztosan nem kezdünk. Várjuk meg még végre tényleg visszaér a dokim, és majd vele eldöntjük hogyan tovább.

Zokogva öltözködtem fel, hogy ez nem lehet, egyszerűen nem lehet igaz, hogy megint itt van ez a szörnyeteg, hogy még 3 hónap sem telt és lehet megint meg kell műteni, abban az évben már harmadjára. Felfoghatatlan volt ez az egész. Egyetlen egy volt biztos, hogy abba az épületbe soha többet nem teszem be a lábam!!!