A várva várt áttörés

Nehéz volt lenyelni a békát az orvosom ügyében, de tovább kellett lépni és haladni a lombikos kivizsgálásokkal, még ha akkor nagyon is szkeptikus voltam a dologgal kapcsolatban. Mint említettem, akkoriban nagyon úgy éreztem, hogy fel kéne adni az egészet, és elfogadni, hogy nem lesz vér szerinti gyermekünk. Bennem az volt, hogy ha a természet ezt nem adja meg nekem, akkor azzal, hogy "megerőszakolom" a szervezetem a lombikkal, és beavatkozunk a természet dolgába, azzal nem fogunk eljutni a hőn áhított kisbabához, csak felesleges szenvedésnek és kínnak teszem ki magam. Ekkorra már többszörösen meg voltam gyötörve fizikailag is, és bevallom nagyon féltem az újabb testi fájdalmaktól. Mindaddig semmit nem tudtam a lombikról, arról hogy miként működik, hogy mivel és mennyi fájdalommal jár. Egyszerűen tartottam tőle, nem tudtam képes vagyok-e végigcsinálni, hogy van-e még bennem ennyi tartalék. De leginkább, hogy én akarom-e ezt? Mert lehet, nekünk csak az ikrek adattak meg, és utánuk már nem fog érkezni baba hozzánk. Hiszen minden létező alap problémát produkál a szervezetem, ami akadályozhatja a gyermekáldást. 

Egészen ebben a felfogásban voltam addig, amíg egy online lombikos csoportban el nem kezdtem beszélgetni egy lánnyal. Az Ő személye hozta a nagy áttörést. Egyfelől azért, mert Ő ajánlotta nekem Ördög Nóri, Pozitív című könyvét, hogy olvassam el. Magam sem tudom mit vártam a könyvtől, de iszonyatosan nagy pozitív csalódás volt. Személy szerint én kötelező olvasmánnyá tenném minden lombikra készülő nő számára, annyira sok építő jellegű gondolat van benne, és sokunkban felmerülő kérdésekre ad választ. A számomra leginkább sorsfordító gondolat az volt, amikor a meddőséget ahhoz hasonlította, mint ha eltörne a kezünk. Tehát amikor eltörik a kezünk, akkor sem hagyjuk úgy, és fogadjuk el, hogy soha többé nem használhatjuk. Hanem elmegyünk orvoshoz, aki rendbe teszi, majd sokat tornáztatva olyan lesz, mint régen. A meddőség is csak egy olyan probléma, amire van orvosi segítség és megoldás. Igénybe kell venni, és csinálni. Nem elfogadni, hogy nekem ezt dobta a gép, ezt kell szeretni. Szóval, ez volt az egyik dolog, ami átlendített ezen a holtponton, hogy attól még hogy ennyi fajta gyermekvállalási nehézség összejött, az nem jelenti azt, hogy nekünk erről le kell mondanunk, hogy biztosan azt jelzi, nekünk nem lehet már gyerekünk. Mindössze azt, hogy nekünk jóval nehezebb fog összejönni a gyermekáldás, mint másoknak, de közel sem lehetetlen. És hogy, még közel sem tettem/tettünk meg minden azért, hogy legyen egy egészséges kisbabánk! 

Másfelől nagyon sok mindent tanultam tőle (ő már akkor túl volt egy kezelésen), mind praktikai, mind mentális téren. Sokszor éreztem úgy az elmúlt egy évben, hogy ha Ő nem lenne, már rég feladtam volna. Sőt lehet, bele sem kezdek az egészbe, hogy ha Ő az elején nem támogatott volna olyan mértékben, mint ahogy tette. Innen is szeretnék neki köszönetet mondani! Nagyon jó, hogy vagy nekem, hogy van legalább egyetlen egy ember, aki minden szavamat, gondolatomat, rezzenésemet érti, és nem kell neki magyarázni semmit. Mindenki nagyon támogat minket, ahogyan tud, nem is lehetnék szerencsésebb ezen a téren, de egy sorstárssal való barátság teljesen más helyzet. Itt már csak összenézések vannak, olykor mosolyok, és néha nagy hallgatások. ❤️