250
Ma azokat a gondolataimat, érzéseimet szeretném megosztani veletek, amiket a sikertelen beültetés után éreztem. Idézni fogom, mert változatlanul szeretném közzétenni, amit anno feljegyeztem magamnak, de nem volt erőm közzétenni.
"Mindenki azt kérdezi, hogy vagyok. Nyilván aggódásból, érdeklődésből, de én nem tudok mit mondani, csak azt, hogy SEHOGY! Kicsit tudathasadás állapot most ez, mert továbbra is mindennél jobban szeretnék gyereket, de most úgy érzem nincs tovább erőm küzdeni érte. És ez most felülír mindent. Ugyan úgy, ahogy az elmúlt 4 évben mindent felülírt a gyermek utáni vágy, hogy mindent ennek áldoztam, mindent megtettem érte, most úgy nem megy még gondolni sem rá. Bekerült egy fiókba, és addig nem nyitom ki, amíg nem lesz erőm hozzá, mert mint írtam az most nincs! Belefáradtam, hogy egy olyan álmot kergetek, ami ennyire látványosan nem akar megvalósulni. Mert minden, ami rosszul alakulhatott gyermekvállalási témában, az rosszul is alakult. Kezdve az endometriózissal, a műtétekkel, az ikrek elvesztésével, folytatva a meddőséggel a megannyi egészügyi hátráltató tényezővel, egészen az orvosi csalódásokon át, a covid megjelenésével, egy brutális beültetési élménnyel bezárólag.
Egy érzelmi katatón állapotban vagyok. Nem vagyok se szomorú, se csalódott, se dühös, se semmi. Csak vagyok, mennek a napok nap-nap után, és olyan, mint ha nem történt volna semmi. Egyszerűen a mentális egészségem megőrzése most felülír mindent, ami egyáltalán nem tudatos. Beindult a szerveztem és az agyam védekező mechanizmusa, és úgy csinál, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne élni az életem tovább, mint ha nem az egész világ dőlt volna össze. És bevallom, ennél jobban nem is működhetne a védekező mechanizmusom. Most jó ez így, aztán minden bizonnyal kitör belőlem ez az egész majd egyszer. Mert lássuk be ezt a csodás beültetési traumát is fel kell majd egyszer dolgoznom, ha folytatni akarom ezt a küzdelmet. Mi sem mutatja ezt jobban az, hogy egyszerűen most fizikailag nem tudom ezt az egészet tovább csinálni. Egyszerűen úgy érzem, hogy ha még egyszer valaki hozzám ér így orvosilag, ha még egyszer "turkálnak bennem",ha még egyszer megszúrnak, ha még egyszer meg kell szúrnom magam, akkor én kifutok a világból. És szerintem ilyen brutális ellenérzésekkel ezt nem lehet és nem is szabad tovább csinálni.
Most idő kell, sok! Idő kell, hogy minden szempontból újból megerősödjek. Hogy egy kicsit éljek, hogy úgy élhessek, mint egy "normális" ember, akinek nem csak állandó lemondás, küzdelem, gyötrelem, szabályok az élete. Aki elmehet bárhova, csinálhat bármit, nem kell arra gondolnia, hogy árthat magának, és a leendő babájának, ha ne adj isten pancsol a Balatonba és kicsit felfázik, vagy elfelejt bevenni időre egy gyógyszert, vagy nincs lehetősége hol beadni az injekcióit, ezért bezárva él folyamatosan, covid ide vagy oda. Szóval megnyugtatásul közlöm, hogy nem adtuk fel! Azt hiszem soha nem is fogom, de most egy hosszabb szünetet tartunk, és újragondoljuk ezt az egész gyermek kérdést, mert lehet, hogy folyton csak a vesztünk felé rohanunk, amikor más irányba már rég célba értünk volna. Így marad a testi-lelki gyógyulás. Az egymás szeretése, imádása, és hogy éljük az ezt leszámítva egyébként tökéletesen boldog életünket! "