A kádban

A korai vetélés miatt azt javasolták, hogy nézzük meg, hogy a szervezetem elvégzi-e dolgát, így nem volt műszeres beavatkozás. Kaptam fájdalomcsillapítót, meg némi nyugtatót és hazaküldtek. Számomra ez volt az elfogadhatóbb verzió, hogy az otthoni nyugalomban csinálhatom végig azt, ami rám várt. Hazaérve elkezdtük értesíteni a környezetünket a történtekről. Egyszerűen szerettem volna minél előbb túlesni rajta. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz, hogy nem merülök el majd annyira a bánatban. De minden igyekezetem ellenére nem így lett. Mindenki le volt döbbenve, és nem akarta elhinni, hogy mi történt. Valahogy erre az eshetőségre egyikünk sem gondolt, számított. Ekkora már nagyon erős fájdalmaim voltak, hiszen a vetélés is méhösszehúzódásokkal jár, akár csak a szülés. Azt javasolták vegyek egy forró fürdőt, mert az vérbőséget okoz, és attól hátha megindul a valós folyamat. Így is tettem és valóban meg is történt, aminek meg kellett. Ültem a kádban, üvöltve, zokogva, és egyszer csak bíbor vörössé vált a kád vize... Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ennek most itt vége van. Szavakkal leírhatatlan ez az élethelyzet és érzés. Nem is tudok erről többet mondani. És meg sem próbálom megfogalmazni, mert ez tényleg egy olyan dolog, amit csak az érthet meg, aki átélte ezt. Így váltam egy olyan klub tagjává, ahová soha nem szerettem volna tartozni!