Helyzetjelentés

Szóval az van, hogy egy kicsit inaktívabb vagyok mostanában az átlagnál. Ez azért van, mert nem igazán találom a helyem a mostani helyzetben. Volt egy elképzelésem, hogy miként is alakul ez az év, és ennek megfelelően gondos tervem is volt a kivitelezésre. Egy bizonyos pontig ez óraműpontossággal működött is, aztán jött a covid-19, és feje tetejére állt minden. Ennek köszönhetően most leginkább csak úgy vagyok, élek bele a nagyvilágba, ami hát nem igazán az én stílusom. 

Először még igyekeztem pozitívan felfogni ezt a "szünetet" a lombik folyamatban, mert az utolsó időszak nagyon sokat kivett belőlem minden téren. És úgy voltam vele, hogy lesz időm kicsit összeszedni magam. Leadni a hormonoktól feljött kilókat, visszatérni a szigorú diétához, sporthoz, és leginkább egy kicsit mentálisan felfrissülni. El is voltam ezzel az állapottal egy darabig. Azonban múlt héten eljött a mélypont, amikor ráeszméltem, hogy megint több hónapos várakozás következik, amikor nem történik semmi lombik ügyben, és nincs semmi konkrét, ami eltereli a figyelmem erről a tényről. Várható volt, hogy egyszer beüt majd ez az érzés, csak reméltem, hogy ez minél később történik meg. Ugyan a klinika nyitva van, és ha szeretném, folytathatnánk az eljárást. De egyrészt nem javasolják a visszaültetést, másrészt nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy ha valami nem jól sülne el, hogy a vírus miatt van. Így a folytatás lehetőségét mindaddig elnapoljuk, amíg újból készen nem állunk a folytatásra, és ez nem biztos, hogy egyezni fog az orvosok által már biztonságosnak ítélt időszakkal. 

Nagyon nehéz évek óta úgy élni, hogy állandóan a kudarcról, fájdalomról, hiábavaló várakozásról és akadályok sokaságáról szól az életünk gyermekvállalás terén. Régóta e körül, az egészségügyi dolgaim és a gyász körül forog az egész életem, és ez határozta meg minden gondolatomat, döntésemet, cselekedetemet. Kezdődött mindez az endómetriózissal, majd a gyászmunkával, és folytatódott az IR-es életmódra váltásra. Aztán tavaly januárban az első műtét után meddőnek nyilvánítottak, és még a lábadozási időszakban kiderült, hogy vár rám a következő műtét, ami áprilisban meg is történt, a felépülés után pedig neki is kezdtünk a lombiknak. Mindig úgy voltam vele, hogy pl. nem most a legalkalmasabb visszamenni dolgozni, belekezdeni bármi újban, mondjuk új szakmát, vagy hobbit választani. Teljesen erre az egy dologra akartam koncentrálni, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet, az energiáimat. Erre itt vagyunk 1 évvel később és még mindig ott tartunk, ahol a part szakad. Lehet nem így kellett volna csinálni. Lehet közben kellett volna ezzel párhuzamosan mással is foglalkozni. Csak úgy éreztem, muszáj megadnom magamnak azt a lehetőséget, hogy tényleg csak erre koncentrálok. Hogy minden a lehető legtökéletesebben, leggördülékenyebben, legkevésbé stresszesen menjen. Ehhez képest most itt ülök, még mindig gyermek nélkül, és fogalmam sincs mihez is kezdjek magammal, mert az elmúlt években én semmi másra nem vágytam, semmi más nem foglalkoztatott. Fogalmam sincs, ki vagyok azon identitásrészem nélkül, aki az egészségéért és a gyermekáldásért küzd, és aki az elvesztett magzatait gyászolja. Nagyon durva, hogy már csak ezzel tudom azonosítani magam, és így, hogy most ismét parkoló pályán vagyunk, tökre nem tudok mit kezdeni magammal. Még azokat a dolgokat sem csinálom, amikre lenne tervem, meg amiket régóta szeretnék. Se hobbi, se ház körüli teendők, és még sajnos a mozgást is hanyagolom. Apátia lett úrrá rajtam, és olyan nehéz kihúzni magam a saját hajamnál fogva ebből a szituból. 

Ezért is van az, hogy nem készülnek bejegyzések, mert még ehhez sincs semmi motivációm. Miközben imádom ezt csinálni, és iszonyú sokat ad/adtok nekem! A lényeg, hogy azt hiszem muszáj kitalálnom magamnak egy olyan átmeneti életet (még ha csak néhány hónapra is szól), és identitást, amiben nem szerepel se gyerek, se lombik, se műtét. Ahol nagyobb hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amik eddig háttérbe szorultak a fent említettek miatt. Belefáradtam abba, hogy csak erről szól az életem, hogy olyan álmokat kergetek, amik valami miatt mindig meghiúsulnak. Mert hát, kell, hogy legyen más vágyam is, mint hogy anya legyek! Sosem éltem meg ezt görcsös vágyódásnak, de azt hiszem mostanra ez lett a fő mozgatórugója mindennek, ami körbevesz. És talán a hasznomra válhat, ha kicsit újból megtalálom magam, mire folytathatjuk kijelölt utunkat.