Hogyan tovább?

Éreztétek már úgy, hogy kezd összedőlni az egész világ körülötted és benned, és csak kapkodod a fejed, hogy mi is történik veled? Na, hát én így éreztem magam a vetélés, az endó újbóli megjelenése, és az egyéb egészségügyi problémák kiderülése után. Nekem ez egyszerűen sok(k) volt, és csak azt éreztem, hogy szűkül a tér körülöttem, és nem jutok levegőhöz, fuldoklom ebben a sok borzalomban. Az viszont egyre világosabbá vált, hogy nagyon nehéz lesz ebből a helyzetből felállni. Az endometriózis miatt csodaként éltem meg az ikrek megfoganását, hiszen tisztában voltam velem, hogy versenyt futunk az idővel, mert bármikor újból visszatérhet. De nem gondoltam volna, hogy erre egy éven belül sor kerül. Emiatt elfogott egy újabb rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy mi van ha nekünk ez az egy esélyünk volt szülővé válni, mi van ha többé nem fog megismétlődni ez a csoda? Ez az egész gyászmunkát tovább nehezítette, mert egyszerűen azt éreztem, hogy nekünk ennyi jutott. Hisz nem véletlen, hogy még további problémák is kiderültek, és akkor ott el nem tudtam képzelni, hogy mi valaha is újból gondolni merünk a gyerekvállalásra, és hogy ezért újból akcióba is lendüljünk. Nyilván ez hónapokig nem is volt kérdés, mert a vetélés miatt várni kellett, mind fizikailag mind lelkileg szükségszerű volt. Az endóval kapcsolatban, annyiban maradtunk az orvosommal, hogy kontroll alatt tartva megnézzük, hogy sikerül-e teherbe esni újból, vagy sem (mármint onnantól kezdve, amikor lehetett próbálkozni), és ha nem sikerül, akkor újabb műtét vár rám. Nyilván a hátam közepére nem kívántam a dolgot. De mivel egyelőre nem volt teendő vele, így nem túráztattam magam a dolgon, bíztam, hogy sikerülni fog, amikor eljön az ideje. Viszont az inzulinrezisztencia még ennél is jobban padlóra küldött. Nem igazán értettem, hogy lehet ilyen problémám, amikor elég vékony testalkatú vagyok, mindig sportoltam, a nagy átlaghoz képest igyekeztem normálisan étkezni, és a cukromat rendszeresen ellenőriztem, mert a családban fokozott a hajlam a felnőttkori cukorra. Ebből adódóan el sem tudtam képzelni, hogy miként tovább, mert azt gondoltam eddig is "jòl csinàltam" a dolgokat. Hàt nem is tèvedhettem volna nagyobbat...