Így gyászolunk mi

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért viszonyulnak így az emberek a vetéléshez. Kèt dologra jöttem rà: az egyik, hogy azt nem vagyunk kèpesek megèrteni, amiben nincs tapasztalatunk. Illetve a màsik, hogy egy magzat az emberek töbssègèben, csak mint gondolat lètezik, szàmukra nem kèzzel foghatò, ìgy se kötődèsük nincs hozzàjuk, se megèrtèsük azzal kapcsolatban, hogy a gyàszolò, mint lètező szemèly elvesztèsekènt èli meg a vetèlèst. Ezèrt legtöbbször az embereket ugyan a jó szándék vezèrli (a pokolba vezető ùt is jò szàndèkkal van kikövezve), ès próbálnak átlendíteni a fájdalmadon, mondhatni kicsit elbagatelizálni a dolgot azzal, hogy jaj még nagyon pici volt, jaj hát meg sem született, jaj még nincs emléked vele/róla. Hogy nem volt egészséges, életre való és úgymond ez természetes szelekció. Ezeket józan ésszel fel is fogja az ember, de el sem tudják képzelni mekkora kárt és fájdalmat okoznak ezekkel a gondolatokkal az èppen gyàszolònak. Én azt gondolom, egy nő a fogantatás pillanatától anya, és ha megszületik a gyermeke, ha nem, élete végéig az anyukája lesz annak a babának. Ez nem egy döntés, amit mi meghozunk, ez belénk van kódolva. Van aki, egész racionálisan fel tudja fogni a történteket, és hamarabb túllépni rajta, de van olyan is, (mint pl én) aki teljesen belebetegszik egy ilyen veszteségbe (még ha egy nagyon korai vetélésről is beszélnünk). Nem vagyunk egyformák, és mindannyian másképp küzdünk meg a fájdalmunkkal. De én részemről azt szeretném megértetni az emberekkel, hogy aki mélyen gyászol egy perinatális veszteséget az azt hiszem, hogy legtöbbször úgy gondolkozik, ahogyan én. Drasztikusan minden PC-től mentesen, íme a színtiszta érzelmem és gondolatom a témával kapcsolatban:

Hogy ne lennék vigasztalhatatlan, amikor elvesztettem mindkét magzatomat? A magzataimat, akik meghaltak bennem és egy menstruációs ciklus alkalmával távozni fognak belőlem. Szerintem màr ez önmagàbàn brutàlis "èlmèny". Anyaként, mert képzeld én is az vagyok, már elképzeltem, elneveztem, dédelgettem, szerettem őket, és szívem alatt hordtam őket, még ha nagyon rövid ideig is. Azért mert nem születtek meg, még léteztek, hús-vér emberek voltak, mint bárki más, csak még picik, ici-picik. De ez nem jelenti azt, hogy anyaként nekem nincs jogom belepusztulni a veszteségbe, hogy ne lenne ugyan úgy jogom gyászolni őket, mint ha megszülettek volna. Azóta sem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk, hogy ne hiányoztak volna, és hogy ne szeretném tiszta szívemből őket, ugyan úgy, mint a többi anyuka, aki kézben tarthatja gyermekét, azzal a különbsèggel, hogy nekem ez nem adatott meg! Mi a velük valò elkèpzelt jövőt, lehetsèges emlèkeket, èlmènyeket gyàszoljuk, hogy nem làthattuk, ölelhettük, puszilhattuk őket. 

Ezt próbáljuk meg kérem szépen megérteni, elfogadni ès legfőkèppen tiszteletben tartani! Nincs senkinek joga felülbírálni a màsik érzéseit ès azt, hogy mekkora vesztesègkènt èli meg magzata elvesztèsèt, hogy mikènt èli meg a gyàszàt.