In medias res

Hosszú időre eltűntem. A csönd általában két dolgot jelenthet, vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat. Azt gondolom, már sejtitek, hogy a csöndnek az esetemben szomorú okai vannak. Többször is szerettem volna folytatni a történetet, de mindig történt valami, ami miatt minden erőmmel azon voltam, hogy túléljem az adott rossz híreket, így felétek kommunikálni nem maradt már se erőm se kedvem. De most itt vagyok, és szeretném veletek megosztani, hogy miként zajlottak az elmúlt hónapok. Azt már a többség olvasta, hogy sajnos a tavaly augusztusi beültetésnél nem jártunk sikerrel. Nagyon lesokkoló volt ez az "élmény", hiszen minden létező vizsgálatot elvégeztek rajtam (ERA, HSC a beültetés előtti hónapban) és az embrión is (PGD-A), minden eredményem szuper lett, az IR és a TSH is tökéletesre be volt állítva, minden FET-re felkészítő gyógyszerre jól reagáltam és orvosilag és statisztikailag 85% esélyünk volt a sikeres beültetésre. Ez egy iszonyatosan magas szám, a természetes fogantatási esély majd háromszorosa, ami nagy reményekkel kecsegtetett. Igyekeztünk nagyon pozitívak lenni, és vizualizálni azt, hogy most végre meg fog történni a csoda amire évek óta vágyunk és amiért oly sokat küzdöttünk.

Ennek az álomnak azonban nem a negatív terhesség teszt vetett véget, hanem azt hiszem már maga a beültetési tortúra, amit végigéltem megpecsételte az esélyünk sorsát. Azt hiszem nem túlzás azt álltani, hogy brutális beültetési élményben volt részem. A beültetési nehézség koronázta meg az elmúlt évek testi, lelki és mentális gyötrelmét és küzdelmét. Ahol először éreztem valóban azt, hogy ez egyszerűen lehet már nem éri meg! Egy beültetés átlagban 3-4 perc, kellemetlen, de nem fájdalmas. Én 45 percig feküdtem a kengyelben. Bennem volt egy kacsa, a méhszájamat feszítették egy csipesszel, és két szonda, az egyik próbálta csinálni az utat, a másikba vezették volna fel az embriót. Az istenért sem ment, pedig mindent megtett az orvos, az UH-n sem látszódott semmi. Kétszer kellet szünetet tartani, és újból kezdeni az egészet. A dokim az elmúlt 25 évben napi minimum 10 beültetést csinált. Tehát szerintem becsukott szemmel, lekötözött kézzel is meg tudná csinálni, de egyszerűen nem ment tovább a szonda a helyéig. Mentálisan is nagyon megviselő volt, de az a fájdalom, amit átéltem, az nagyjából kínzásnak is elmenne. Elég fájdalmat éltem át az elmúlt években, mert mondjuk a vetélés is ember feletti fájdalom, de ez olyan volt, mint ha eszközökkel megerőszakoltak volna! Olyan trauma volt, amit az életemben többször nem kívánok átélni, legalábbis éber állapotban biztosan nem. Végül nagy nehezen a helyére került egyes számú mini Nyuszink. De az öröm helyett csak a megsemmisülést éreztem. Amikor kijöttem a műtőből üvöltöttem a fájdalomtól, és pecekig zokogtam, mert bent mindvégig fegyelmezett voltam, mondjuk magam sem tudom hogyan. Egyszerűen nem tértem magamhoz, hogy, ismét hogy történhetett ilyen velem? Hogy ennek már igazán simán kellett volna menni. Hogy miért történik már ez a sok szar velünk, hogy nem ezt érdemeljük. Pedig mi csak egy kisbabát szeretnék. Hát miért olyan nagy kérés ez az élettől, amikor jó emberek vagyunk, jó helyre érkezne az a baba, mindent meg tudnánk adni neki, sőt már most mindent IS megteszünk érte! És akkor annyi nem adatik meg, hogy zökkenőmentes legyen az utolsó lépés. Legalább az utolsó lépés!!!!

Ennek ellenére bíztam, és pár nap után elfogott az az érzés, hogy igen, ez sikerült! Hogy túléltem ezt is, kibírtam ezt is a mi kis babánkért, és hogy Ő ezért most harcol, és küzd, hogy együtt lehessünk. Minden nappal egyre inkább fokozódtak a tünetek, megjelent minden: alhasi görcs, hányinger, hányás, szédülés, mellfeszülés, és én csak számoltam vissza a napokat a teszt napjáig. Amit persze nem bírtunk ki, és FET +12.napon teszteltünk. Minden borzalom ellenére összekapaszkodtunk és vártuk, hogy mit mutat. És akkor megjelent az az egy vízszintes csík és vége lett mindennek....