Lombik sztori #1

A tavalyi év nagyon sok(k) volt. Annyi testi-lelki fájdalom, olyan sok csalódás és pofára esés ért, hogy néha csodálom, hogy itt vagyok, és még mindig csinálom! Szürreális ez az egész meddőségi és lombik világ. Minden egyes akadálynál feszegetjük határainkat, tűrőképességünket, de valahogy mindig sikerül felállni és folytatni. Így volt ez az intézményváltásnál is. Ahogy írtam, már az első alkalomnál zongorázni lehetett a különbséget. Végre olyan bánásmódot kaptunk, amit minden gyermekért küzdő pár érdemelne, és akkor már az sem érdekelt, hogy mennyi pénzükbe fog ez kerülni. Sokan mondják azt, hogy kiváltságos helyzetben vagyunk, mert meg tudjuk engedni magunknak. Ami bizonyos szintig így is van, bár mi is minden félretett pénzünket erre költjük. De bevallom őszintén annyi minden után akkor is ez az intézmény mellett döntöttünk volna, ha akár hitelt is kellett volna felvenni, hogy finanszírozni tudjuk. Először éreztem azt, hogy ha itt nem segítenek hozzá egy egészséges kisbaba megszületéséhez, akkor Magyarországon sehol máshol! Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy az új hely adta lehetőségek miatt, teljesen más lett az elképzelésem, hogy miként is szeretném csinálni ezt az egészet. A hagyományos menete a dolgoknak általában az, hogy stimuláció, aztán vagy rögtön visszaültetés, ha minden rendben, vagy fagyasztott embrió transzfer (FET), amint lehetséges. Viszont én úgy éreztem, hogy ha ismét csalódás, sikertelenség érne, én abból már nem biztos, hogy fel tudtam volna állni, és folytatni ezt az ember feletti küzdelmet, így mi inkább belőttünk egy bizonyos embrió számot, amit szerettünk volna magunkénak tudni. Emiatt mi a duál stimuláció mellett döntöttünk, és embriógyűjtésbe kezdtünk. Erre azért is volt szükség, mert már nagy alacsony volt az AMH szintem és magas az FSH-m, ami korai petefészek kimerülésre utal, és ugye nem lehetett tudni meddig lehet stimulálni a szervezetem. Emellett az endometriózis bármikori visszatérése is fenyegetett, szóval versenyt futottunk az idővel.

De persze első körben megkezdődtek a kivizsgálások, amik nagyon alaposak, és relatíve sokáig is tartott a kivizsgálási időszak. Ebben az intézetben pl kötelező a HSC vizsgálat (hystereszkópiás alatatásos kisműtét), hogy lássák, milyen közegbe kerül vissza az embrió. Nekem nem kellett ezt megcsináltatnom, mert az április műtétnél volt HSC is, és részletes leírás volt, hogy mindent rendben találtak. Sokak számára ezek lehúzásnak tűnhetnek, ami valljuk be, bizonyos szintig az is, hiszen rengeteg pénz ment el csak a vizsgálatokkal, de én pont emiatt érzem magam biztonságba. Bármi, amivel növelni lehet az esélyeket, és csökkenteni a csalódás lehetőségét, arra én mindre vevő vagyok! A vizsgálatok befejeztével megkezdődött az első stimuláció. Bár már sokat kellett szurkálnom magam a műtétek után vérhígítóval, valahogy tudtam, hogy arra nem biztos, hogy képes leszek, hogy napi többszöri alkalommal végigcsináljam ezt. Ezért kerestem egy ápolónőt, aki segített rendezni ezeket a dolgokat, mert sajnos Sándor még a tű látványát sem bírja, nemhogy megszúrjon. Becsületére legyen mondva, egyszer megpróbálta. Szegénynek remegett a keze és öklendezett, szóval elengedtük a dolgot :D . Nekem sokat segített lelkileg, hogy volt segítségem, és az első kőr vége felé, már nagyon belejöttem a szurkálásba, sajnos vagy nem sajnos, hamar az ember rutinjává válik. Nekem hosszú protokolljaim voltak, a már említett alacsony AMH-m és magas FSH-m miatt. 

Én egészen konkrét statisztikát állítottam fel, hogy adott fázisban milyen eredmények várhatóak a meglévő problémáim mellett. És hát érdekes volt szemlélni, hogy bár határozottan jól reagált a szervezetem a kezelésre a végeredmény az első körből a tűpontos általam felállított statisztika lett, az-az 2 db 5 napos fagyasztható embrió. Határozottan elégedettek voltunk ezzel az eredménnyel. Mivel Magyarországon egyedül csak ebben az intézményben van mód a PGT-A (régi nevén PGS) vizsgálat elvégzésére, így mi mindenképp élni szerettünk volna ezzel lehetőséggel. Így kiküldettük Brünóba az embriókat pregenetikai vizsgálatra. Újévkor, január első napjaiban jött a hír, hogy visszaérkeztek. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy az egyik teljesen egészséges, visszaültethető. A másik sajnos kromoszóma sérült, és olyan mértékben, hogy nem javasolják a visszaültetést. Mert vagy meg sem tapadna, vagy ha igen, nem biztos, hogy megmaradna a terhesség. Őt el kéne engednünk, de egyelőre még nem tettük meg. Fagyasztva van a tesóival. Még nem volt lelkierőnk lemondani róla. De előbb utóbb meg kell majd tenni. És ha eljön ez a pillanat, mi kutatási célra fogjuk felajánlani. Február elején kezdődött a második stimuláció. Azt már nagyon rutinosan csináltam végig. Magamat szúrtam végig, addigra teljesen természetessé vált ez az egész folyamat. Ebből a körből 1 db fagyasztható embriónk maradt. Sajnos a tesója a 3 nap után nem fejlődött tovább. Bevallom ez csalódás volt. Nagyon számítottunk mind a kettőre. Azt reméltük megismétlődik az első kőr sikere. De sajnos nem így lett. Persze, megbékéltünk, és nagyon hálásak voltunk azért az egy kis muciért is. Hiszen sokaknak még ennyi sem adatik meg sajnos. Mivel a hormon eredményeim nagyon jók voltak, így semmi pihenő nélkül mentem a következő körre. De ez már csak natív ciklus volt, ami azt jelenti, hogy hagyjuk még hatni az előző stimuláció gyógyszereit és csak a tüsző védelemre és repesztésre kaptam gyógyszereket. Tehát ez már csak minimális hormonkezeléssel történt. Rettenetesen szenvedtem már fizikálisan. 

Annyira sokat kivett belőlem a 4 hónap alatt 2,5 stimuláció, hogy a végére már a világomról nem tudtam. A májamat is eléggé megviselte a sok hormon és gyógyszer, az utolsó napokban már iszonyatos fájdalmaim voltak, és nonstop hánytam. Semmi nem maradt már meg bennem. De muszáj volt kitartani, és meg is lett az eredménye. Lett még 1 db fagyasztott 5 napos embriónk. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, hogy sikerült véghez vinni, azt amit terveztünk. Az elmúlt években, mióta gyermeket szeretnénk, ez volt az első pillanat, hogy sikerült elérni azt, amit célul tűztünk ki. Iszonyat nagy megkönnyebbülés volt. Pláne, hogy az utolsó leszívás már a Covid időszakban történt. Hát elég izgalmas napokat éltünk át, az már egyszer biztos. Szóval a jelen állás szerint van 4 db 5 napos fagyasztott embriónk. Egy sajnos nem egészséges, egy biztosan egészséges, kettőről még nem tudjuk. De egyelőre nem is akarjuk. Ez ilyen pszichikai hadviselés. Sokkal nagyobb lenne a nyomás, ha tudnánk mi a helyzet azzal a kettővel. Így egyelőre abba az álomba ringathatom magam, hogy ők is egészségesek, visszaültethetőek. Statisztikailag megvan rá az esély, hogy így legyen. Mert az első kőrben csak az egyik lett egészségesebb. Ott ő volt a domináns tüsző. A többiben meg csak egy maradt mindig, a legerősebb. Így azért reménykedem, hogy ők is rendben vannak. De bevallom, egyelőre ezzel most nem foglalkozom.

Folytatás a következő posztban...