Nehezítő körülmények #1

Ma már le tudom írni azt, hogy én is "négyből egy vagyok", de megélni ezt közel sem volt ilyen egyszerű. A legtöbben azzal próbálnak vigasztalni (minden jó szándékkal), hogy ez sok nővel megesik, de megélni azt, hogy te vagy a statisztika, az számomra iszonyat igazságtalan érzés volt. Főleg, amikor körülötted hárman is várandósak, így valóban te vagy a négyből az egy. Félreértés ne essék, azt nem kívántam soha, hogy bárcsak négyünk közül ez mással történt volna meg, de nagyon megrázó volt ilyen kézzel foghatóan egy "adattá" válni. Pláne, hogy nekem már akkora volt egy statisztikai címkém, én már voltam tízből egy az endometriózis miatt.

Ezzel el is jutottunk az első -számomra- nehezítő körülményhez, miszerint a hozzám legközelebb álló barátnőim jelentős része várandós volt. Volt, aki már a végéhez közeledett, de ketten szinte velem egy időben lettek terhesek. Az egyik terhességről már tudtam, a másikról akkor szereztem tudomást, amikor nekem már elmentek az ikrek. Tisztán emlékszem arra a találkozásra, amikor elmondta barátnőm, hogy várandós. Én majdnem biztos voltam abban, hogy ezt szeretné elújságolni, és próbáltam felkészíteni magam erre, de azt kell mondjam, erre nem lehet. Szegény annyira igyekezett a lehető legtapintatosabb lenni, és láttam rajta, hogy nagyon nehezére esik elmondani nekem. Bevallom, akkor és ott még nem tudtam tiszta szívből örülni a kicsi érkezésének, de úgy éreztem ez barátnőm részéről sem volt elvárás. Akkor még annyira friss volt a veszteség, hogy felemésztett, és semmi jót nem tudtam beengedni az életemben. Persze gratuláltam, és ésszel örültem, hisz ez jó hír, de a lelkem összeszorult a fájdalomtól. Idővel sikerült feloldódnom legalább a barátnőim várandóságával kapcsolatban, és velük együtt tudtam örülni, szurkolni, de nem volt olyan pillanat, hogy ne jutott volna eszembe, hogy mi hol tartanánk a terhességben. Számomra ezt így végigcsinálni a kegyetlenség kegyetlensége volt. Mert még inkább azt éreztem, hogy csak "nekem nem sikerült, amik nekik igen". Hogy minden, amit elképzeltem a jövővel kapcsolatban, pl. hogy majd együtt babázunk, az számomra semmivé foszlott. Miközben párhuzamosan, "premier plánba" látom az ő boldogságukat, kontrasztban az én veszteségemmel, és szenvedésemmel. Ennek ellenére tiszta szívvel le tudom írni, hogy a barátaimra soha nem voltam irigy vagy féltékeny (nem úgy a vadidegenekre, de ez egy másik történet). A gyászmunkában nagy forduló pont volt, amikor megszülettek a barátnőim babái, mi is túl voltunk azon a napon, amit kb, kalkuláltam az ikrek születésére. De azt a 6 hónapot az ellenségemnek nem kívánom! Szerencsés és hálás vagyok, hogy a barátságaim nem sínylették meg ezt az időszakot. Persze volt olyan, akivel döcögős volt ez az időszak, de sikerült rendezni a sorainkat. Ezúton is szeretném megköszönni a barátaimnak (a babásoknak és nem babásoknak egyaránt), hogy végtelen türelemmel és szeretettel mindvégig mellettem voltak, kitartottak mellettem, és nem fordítottak akkor sem hátat, amikor a legkevésbé sem voltam önmagam, és egy kellemes társaság! Útravalóul: lehet úgy megélni a boldogságodat, hogy közben tekintettel vagy az éppen gyászoló barátodra. Tehát nem törvényszerű, hogy véget ér egy barátság egy ilyen szituációban. De attól hogy a gyász miatt egy beszűkült érzelmi állapotban vagy, és nagyon sebezhető vagy, attól még te sem engedhetsz meg mindent magadnak a körülötted lévőkkel szemben. Ezt mind a két félnek akarnia kell, és bizonyos szintig küzdeni érte. Azonban, ha véget ér egy barátság ilyen helyzetben, az nagy valószínűséggel -szerintem- egyébként is véget ért volna előbb vagy utóbb.