Nehezítő körülmények #2

A számomra második nehezítő körülmény egy olyan dolog volt, ami nyilván nem csak engem érint, hanem társadalmilag nem vagyunk szocializálva egy ilyen esetre. Némi melodrámai felütéssel élve, az egyetlen, ami biztos az életben az az, hogy egyszer meghalunk. A legtöbben mégsem tudunk mit kezdeni, egy halálesettel és a gyásszal. Bevallom, jómagam sem vagyok ez alól kivétel. Egy nagyszülőm már elhunyt 10 évvel ez előtt. Nyilván megviselt a dolog, de mivel rákos beteg volt, számítani lehetett rá. Nagyon szoros kapcsolatunk volt már gyerekkorom óta, így amikor beteg lett minden időt kiélveztem, amit még vele tölthettem. Évekig ápoltam a 20-as éveim elején, és amikor eljött az idő, egy szeretet teljes mosollyal búcsúztam tőle, szerettem volna, ha ez az utolsó emléke rólam, hogy mosolygok rá. Pedig szegény akkora már meg sem ismert. Egy pár hónapig minden nap megemlékeztem rá, sírtam is, de ment az élet tovább. Mert ez valahogy tényleg az élet rendje, hogy egyszer mind meghalunk. De az általánosan elfogadott "módja" ha idős korban történik ez az emberrel. Valakit így is nagyon megvisel a dolog, és évekig gyászol. Én azok közé tartozom, aki úgy volt vele, hogy megélt mindent a papájával, ami adatott, és mivel tudtam, hogy nagyon beteg volt, számomra megnyugvás volt, hogy nem szenvedett tovább. Ezt csak azért írom le, mert volt olyan, aki megszólt azért, mert nem gyászoltam pár hónapnál tovább.

Azonban, amikor a meg nem született gyermekeimet vesztettem el, és kimondhatatlan bánatba, gyászba burkolóztam, akkor nagyon rövid idő után értetlenséget láttam az embereken, hogy nekem most tulajdonképpen mi a bajom? Pár hét után elkezdték kérdezgetni, hogy miért vagyok még mindig szomorú, és magam alatt? Én meg néztem rájuk, és a kérdést sem értettem. Én azt gondolom, hogy egy gyermek elvesztése a világon az egyik legfájdalmasabb dolog. Nem véletlen, hogy nincs is szavunk rá! Erre nem tudsz, és nem is akarsz felkészülni. Pedig megtörténik, sajnos sokszor! Éppen ezért nagy szükség lenne társadalmi megértésre és kollektív szociális emlékezetre arról, hogy ilyenkor miként kéne viszonyulni a gyászolóhoz. De mivel ez alapvetően egy olyan esemény, ami nem az élet velejárója, mondhatni természetellenes dolog, így, nincs tanult viselkedésünk erről. Ezért a legtöbben kényelmetlennek érzik ezeket a helyzeteket, és sürgetik a továbblépést mindenki számára, és így is sajnos legtöbbször a gyászoló számára is.

Engem rettenetesen dühített ez a fajta érthetetlenség, és hozzáállás, mégis beértem volna azzal is, ha csak békén hagynak. Rettenetesen szerettem volna megértetni az emberekkel, hogy nem várom el, hogy megértsék a fájdalmam, a veszteségem. De igenis tartsák tiszteletben, és ne sürgessenek. Ez a fajta ellenállás, amibe ütköztem, engem még inkább belehajszolt a gyászba, mert azt éreztem, hogy mindenki hamar túltette magát a dolgon, és hogy szép lassan feledésbe merülnek a kis angyalkáink. Emiatt egy görcsös ragaszkodás alakult ki bennem az ikrek felé. Úgy éreztem, hogy ha én, mint az édesanyjuk nem emlékeztetem a világot arra, hogy ők igen is léteztek, akkor elfeledjük őket, és olyan lenne, mint ha meg sem fogantak volna. Én még a gondolatát sem tudtam elviselni ennek, és minden egyes alkalommal, amikor kezdtem volna jobban lenni, visszarántottam magam a gyötrődésbe. Egyszerűen lelkiismeret furdalásom volt az ikrek felé, hogy kezdtem továbblépni, és próbáltam visszatérni a hétköznapokba.

Szóval az eddigi két gyászfolyamatomban is "bírálva" és kérdőre lettem vonva, hogy miért léptem "túl hamar a dolgon" vagy, hogy miért gyászolok túl sokáig? Márpedig a gyásznak nincsen előre megírt forgatókönyve és szabályai. Hogy mikor hol kéne tartanod, mit kéne érezned. Pedig talán könnyebb lenne megélned bizonyos fázisait. Arról viszont igenis kéne, hogy legyen egy közös tudás, és illemszabály miként viselkedjünk, viszonyuljunk egy (megszületett vagy meg nem született gyermekét) gyászolóval szemben. Talán régebben ezek meg is voltak, de valahogy a mostani modern, rohanó világban nem vagyunk elég érzékenyek, együtt érzők és türelmesek a másikkal szemben. A saját tapasztalataim alapján én ezt az egy mondatot vártam volna: "nem tudom elképzelni min mész keresztül, de sajnálom a veszteséged" vagy csak a simán "sajnálom a veszteséged. Pont. A sürgetést, értetlenséget, majdnem hogy számonkérést, a kéretlen tanácsokat, anekdotákat, és a mások veszteségéhez való hasonlítgatást tök jó lett volna, ha mindenki megtartja magának, mert legkevésbé erre volt szükségem!