Nincs igazság!

Iszonyatosan nagy sokként ért, amikor és ahogyan közölte az orvos, hogy meddő vagyok. Csak hebegtem-habogtam miközben zokogtam. És próbáltam valami infót kapni arról, hogy ez mitől lehet. Hogy biztos-e, vagy esetleg visszafordítható-e, vagy bármi, ami nem az, hogy nekünk ennyi volt, nem lehet gyerekünk! Az orvosom, aki évek óta kezelt, 2x is a kése alá feküdtem, szinte úgy tett, mint ha most látott volna életében először, jóformán ügyet sem vetve a kérdéseimre. A lombikról is annyit mondott, hogy mindegy hova megyek, mindenhol ugyanazt az ellátást fogom kapni. Azóta persze már tudom, hogy ez közel sem így van, ahogy azt is, mennyire nem volt igaz, amikor azt mondta, nem talált semmi mást endó téren, mint a csokiciszta. De ez majd egy másik történet. Teljesen összetörtem, mert én úgy vetettem alá magam a műtétnek, hogy kiveszik a cisztát, utána minden rendben lesz, és jó eséllyel pár hónap múlva akár teherbe is eshetek. Ehelyett, minden álmomat összetörve közölték, hogy természetes úton nem lehet gyerekünk. És ekkor ingott meg először a bizodalmam az orvosomban. Rettenetes volt így a felépülés, nagyon lassan és nehezen ment. És egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez megint velem történik. Ismét felerősödött bennem az ikrek elvesztése miatti fájdalom, és ekkor kerültem igazán mélypontra. Ezt tényleg egy olyan sakk-matt helyzetnek éreztem, ahonnan nincs kiút. Olyan mély kétségbeesés és fájdalom lett úrrá rajtam, amiből féltem, nem tudok felállni, és egy darabig nem is akartam. De hajtott a bizonytalanság, a sok meg nem válaszolt kérdés, és elmentem másod véleményt kérni a lezáródott petevezetők végett. Próbáltam valami támpontot kapni, hogy mitől alakulhatott ez így. Mert a saját orvosom számomra teljesen logikátlan választ adott erre. Szerinte ugyanis ez az első műtét egyik nem várt, de lehetséges mellékhatása, hogy megtörtek a petevezetékek. Na de akkor, hogyan eshettem utána mégis teherbe??? Aztán, jött azzal, hogy lehet a vetélés után záródtak le, de mivel nem volt se lázam, se gyulladásban a szervezetem, így azt egy másik orvossal kizártuk. Az az igazság, hogy senki nem tudott értelmes választ adni. Mindenki csak azt mondta, hogy ne az után kutakodjak, hogy mitől van ez, hanem kezdjünk bele minél előbb a lombikba. De akkor én még hallani sem akartam erről. Én először tudni akartam, hogy vajon az orvosom hibázott-e. Én végül ahhoz az orvoshoz is elmentem, aki az első műtétnél jelen volt, és aki akkor még a mentora volt a dokimnak, hogy lehetséges-e az az opció, amit a dokim állított. Szegényen láttam, hogy majdnem felnevet, akkor butaság volt ez az állítás. Sőt mivel tudtam, hogy ő annak az osztálynak a vezetője, ahol műtöttek, én szemrebbenés nélkül bekérdeztem, hogy a második műtétnél történhetett-e olyan műhiba, amit a dokim okozott, és hogy attól záródtak el a petevezetőim. De arról meg tudott győzni, hogy ha más nem, de az ő keze alatt dolgozó nővérek jelentették volna, ha valami baj van és az orvos nem jelenti. Nyilván ez vagy igaz, vagy nem, de még mindig ebben az orvosban bízom a leginkább a mai napig. Rettenetesen bánom, hogy nem ragaszkodtam a második műtétnél is, hogy ő jelen legyen. De hát ennyire bíztam az eredeti orvosomban. Fel sem merült bennem, hogy köszönőviszonyban sincs az igazsággal az, amit a dokim állít. Az volt az igazán észhez térítő nagy pofon, amikor ő továbbra is a kontroll UH-n azt mondta, hogy nincs endometriózisom, miközben másik két orvos azt mondta, hogy a méhében van adenomiózis. Hogy valószínűleg ez zárta el a petevezetőket, és hogy tényleg tessék minél előbb lombikra menni, mert itt kérem szépen természetes úton már nem lesz baba.