Rendhagyó poszt-perinatális gyász

Nemrégiben Julcsival (@mindigazanyukadleszek) és Vikivel (@remenyanya) megkérdeztünk Titeket, hogy miként reagált a környezetetek, kisbabátok elvesztésére. Mint hogy magunk is érintettek vagyunk, úgy érezzük muszáj beszélni erről a témáról, mert sokan még mindig struccpolitikát folytatva, tabuként kezelik a perinatális veszteséget. Éppen ezért legtöbbször nem is tudja a környezetünk, hogyan viszonyuljon hozzánk, és mi sem tudjuk hova, kihez forduljunk bánatunkkal.

Felkavaró volt olvasni a válaszaitokat, meg is könnyeztünk néhányat. Volt jó pár bicskanyitogató, és hihetetlenül szívszorító is. De mindannyiunk nevében mondhatjuk, hogy egytől egyik hősök vagytok, hogy a magatok módján, megtanultatok együtt élni ezzel a hihetetlen veszteséggel, és fájdalommal! Ezzel az "összegyűjtéssel" is az volt a célunk, hogy tudjátok; nem vagytok egyedül, hogy hozzánk mindig fordulhattok! És bármilyen furán is hangzik, legyen valami kézzel fogható lista arról, hogy mik azok a gondolatok, amik segítenek, és előrébb visznek ilyenkor, és mi az a viselkedés, ami egyáltalán nem segít.

Legtöbben egy ilyen veszteség kapcsán a párunkhoz, családunkhoz és a barátainkhoz fordulunk vigaszért, támogatásért. És azért a legtöbben úgy nyilatkoztatok, hogy szeretetben, békességben sikerült átvészelnetek ezt a borzalmasan nehéz időszakot a közvetlen környezetetekkel. Sokan írtátok, hogy az segített a leginkább

• amikor valaki csak megölelt és annyit mondott, "sajnálom a veszteséged"
• amikor tudatták veled, hogy bármi van, melletted állnak, bármikor meghallgatnak
• amikor biztosítottak arról:
• hogy EZ NEM A TE HIBÁD, hogy erős vagy, idővel túl fogsz jutni ezen
• hogy jogod van szomorúnak, dühösnek lenni
• hogy gyászolhatsz addig, amíg szükségesnek érzed, mert valós a veszteséged

Ezek azok a gondolatok, amik NAGYON HASZNOSAK ÉS SZÜKSÉGESEK egy gyászidőszakban!

Ezzel együtt sajnos előfordult, hogy a szükséges együttérzést nem minden esetben kaptátok meg. Helyette az érdektelenség, az elbagatellizálás, a sürgetés, a veszteség el nem ismerése és a totális néma csönd vett körül, mindez azt sugallva, mintha meg sem történt volna az egész. Ez az attitűd iszonyat kegyetlen, és rettenetesen káros hatással van a gyászmunkára, ahogyan a következő gondolat csoportok is:

• "Még fiatal vagy, majd lesz másik" (az hogy valaki fiatal még nem jelenti azt, hogy biztosan sikerül újból teherbe esnie, arról nem beszélve, hogy nem a kulcsát veszítette el, hanem a kisbabáját, szóval ő PÓTÓLHATATLAN!) Ehhez a témakörhöz muszáj még szó szerin idéznünk néhány mondatot, mert annyira szívtelen a megfogalmazás, hogy fájt olvasni őket:

    "Majd lesz másik, most miért van rossz kedved? Mosolyogj!"

    "Ez így kellett legyen valamiért.... hadd el, majd lesz másik ."

    "Majd lesz másik, úgy sem kislányt akartatok"

• "Legalább nem teszed tönkre (fiatalon) az életed" (ez számunkra egy teljesen értelmezhetetlen "vigasztalás", de reméljük az illetőnek nincsen gyereke!)
• "Nem gondolod, hogy nem véletlen az, hogy elveszítetted a kisbabádat? Nem vagy kész az anyaságra!" "Biztosan nem akartad igazán, azért történt" (ez lényegében áldozathibáztatás, nagyon visszataszító gondolatok, szégyellje magát, aki ilyet mond egy gyászoló anyának!)
• "Mindenkivel megesik" (szerencsére nem így van, de ha ez így lenne, valószínűleg sokkal toleránsabbak lennénk egymással ilyen helyzetben. Mindenesetre kívánjuk, hogy ne ez alapján valósuljon meg az empátia!)
• És végül, de nem utolsó sorban a sokat emlegetett: "Jobb ez így, mint ha betegen született volna" (Mármint kinek jobb, mert a legtöbb nőnek biztosan nem! Sokan boldogok egy sérült gyermekkel is, akikről pontosan tudták a szülők, hogy sérült lesz, mégis mindennél jobban várták őket. Arról nem beszélve, hogy nem csak azok a babák nem születnek meg, akik nem voltak egészségesek. Sőt sok baba makkegészséges születik, akik sajnos rövid időn belül örökre elalusznak. Szóval ne mondjuk ekkora butaságot, az lett volna jobb, ha nem történik tragédia!)

Nagyon szépen kérünk mindenkit, hogy ilyeneket, és ehhez hasonlóakat SOHA NE MONDJON a legjobb szándék ellenére sem, egy gyászoló anyának! Mindegyik iszonyat mérgező, és olyan, mintha egy nyílt sebbe sót szórnának. Hihetetlen mennyire fájdalmas ilyen "vigasztalónak" szánt mondatok hallgatni, amikor egyébként is őrjöngeni tudna az ember lánya, a felfoghatatlanul mély bánattól!

Ezen csodás gondolatok mentén egyáltalán nem meglepő, hogy sokszor úgy érezheted, hogy egyedül maradtál a gyászoddal, és hogy senki sem ért meg. De akármilyen nehéz is ilyenkor, próbálj meg mindenképpen találni egy olyan közeget, ahol megértésre és segítségre találsz:

• ez lehet egy olyan kolléganő, akivel csak ez az egy közös ügy köt össze
• ha szükséges, fordulj pszichológushoz, gyászfeldolgozó csoporthoz
• csatlakozz bátran önsegítő online közösségekhez

Egy a lényeg, nem maradj egyedül a fájdalmaddal, bánatoddal!

Az, hogy a párotok hogyan élte meg a történteket, arra elég vegyes válaszok érkeztek, de megnyugtató volt olvasni, hogy a többség teljes vállszélességgel mellettetek állt, kősziklaként, és közösen, együttes erővel próbáltatok meg tovább lépni. Ez azonban nem minden esetben volt így. Ugyan nem a férfiak védelmében, de a válaszaitok alapján azt látjuk, hogy ha nem kaptad meg a kellő empátiát és vigaszt lehet, azért volt, mert a párodat legalább annyira megviselte a veszteség, mint téged, de az is előfordulhat, hogy még nálad is jobban összetört. Ugyanis a férfiakban ilyenkor tehetetlen düh alakul ki egyrészt a gyász miatt, másrészt azért, mert téged ilyen testi-lelki fájdalmak közt kell látnia, sőt még az is előfordulhat, hogy az életed miatt kellett aggódnia. Sok férfi emiatt magába zárkózik, kudarcként élik meg a veszteséget, és szeretnének minél hamarabb tovább lépni. Ezáltal úgy tűnhet, mintha titeket is siettetnének a túllépésben. Ezért mindenképpen próbáljatok meg valahogy kommunikálni, és kideríteni, hogy érez a másik, miért viselkedik úgy, ahogy. Azt viszont megdöbbentő volt olvasni, hogy valakit ilyenkor még el is hagytak. Erre nincs se magyarázat, se bocsánat!

Amikor eljön az ideje, és úgy érzed, tovább tudsz lépni, nagyon nehéz megtalálni azt a kapaszkodót, ami valóban kisegít a mély veremből. A válaszaitok alapján a következő kategóriába soroltuk a legnagyobb motivációkat:

• amikor Ti motiváltátok saját magatokat a következőkkel:

"Azt mondogattam, hogy el fogom bírni... és elbírtam."

"Nem hallgattam a sablonos szövegekre, agyban döntöttem el, hogy továbblépek, és a jövőre koncentrálok."

"A pici miatt derült ki a betegségem, azóta helyreállt, és tudtam, hogy most már minden rendben lesz, és ezt neki köszönhetem"

"Nem mondat volt, hanem a szomorú felismerés, hogy mennyien átestünk ezen. #1a4ből"

• amikor az abba vetett hit, hogy jó helyen van a kicsi kincsetek, segített igazán elfogadni a veszteséget:

"Ő akkor lehet boldog odafönt, ha nem látja a fájdalmatokat minden rezdülésetekben. Szeret benneteket"

"Jó helyen van, és apukámmal vigyáznak ránk fentről. És küld egy kistesót."

"Remélem, még találkozunk odafent."

• amikor egy véletlennek köszönhetően találkoztok egy sorstárssal:

Többen említettétek, hogy valamelyikünk insta oldalával való találkozás, és ezzel a velünk való beszélgetések segítettek elindulni a továbblépés útján. Szívből örülünk, hogy a segítségetekre lehettünk! Illetve valaki szintén megemlítette, hogy számára az @aldatlanallapot oldalra való rátalálás rengeteg erőt adott. Már megérte, hogy léteznek ezek az oldalak! (nem akarok mást "reklámozni", de mivel a válaszok között volt, én belevettem. Döntsetek ti, erről).

Viszont azzal sincs semmi baj, ha még nem sikerült a gyászmunka végéhez érni, még nem találtál kellően vigasztaló motivációt. Ezért a téma lezárásaként szeretnénk megosztani, azokat a gondolatokat, amit "Ti mondanátok most egy másik gyászoló anyának", hátha valakinek ezek hozzák meg az áttörést:

"Meg kell szoknod, hogy minden más lesz. De túl fogod élni. Túlélők vagytok, ezt el kell fogadni!"

"Sosem fog elmúlni, nem is kell, de jobb tényleg lesz."

"Idővel beépül a fájdalom a mindennapokba, nem felejted el, hogy ő ott volt, de megtanulsz így élni."

Ne félj sírni! Ne próbáld elnyomni az érzést! Ez most borzalmasan fáj, ezt most meg kell élni!"

"Hogy legyen nagyon erős. Hagyjon időt magának a gyászra! De soha ne adja fel azt az álmát, hogy egyszer gyermeke lesz."

"Hidd el, ő ott van veletek, a családotok része, és segíteni fog nektek! A kistesónak pedig mesélhetsz a nagytesóról.

"Sírj, tombolj, ha jólesik! Nem te vagy a hibás! Ne legyen bűntudatod, ha esetleg később jön a Tesó."

Hálásan köszönjük Nektek, hogy válaszaitokkal segítettétek küldetésünket. Ezzel Ti is részesévé váltatok a tabuk döntögetésének, és tudatjátok a sorstársakkal, hogy nincsenek egyedül, és hogy együtt könnyebb! Mentsétek le ezt a bejegyzést, osszátok meg, küldjétek tovább. A lényeg, hogy minél több emberhez eljusson, hogy "mit illik, és mit nem" egy perinatális veszteség kapcsán!