Szivárványbaba

A kisfiam szerelembaba volt. Nem szeretem azt a szót, hogy nem tervezett, mert terveztünk mi gyereket, csak később, de egyébként minden adott volt az érkezéséhez: négy éve szerettük egymást, egy éve a közös házunkban. Dolgoztunk, pörögtünk, utazgattunk, de hát ezeket miért is ne lehetne állapotosan folytatni? Nagyon magaménak éreztem a "terhes vagyok, nem beteg" életérzést, pedig amellett, hogy majd szét repedt a szívem a boldogságtól, valami ború is fölém ült egészen attól a pillanattól, hogy megláttam a második csíkot a teszten és biztossá vált, amit a szívem legmélyén már tudtam. Mert nagyon egy hullámhosszra kerültünk a beágyazódástól kezdve, tudtam hogy van, tudtam hogy fiú. Kerestem egy orvost, mert addig csak az SZTK-ban intézgettem, amit kellett, de a terhességemet szerettem volna, ha magánúton kísérik végig. Mivel kész tények voltak, nem igazán volt időm keresgélni, ajánlások alapján a város legprofibb, legjobban felszerelt rendelőjű orvosához kezdtem járni. Az első pillanattól nem volt szimpatikus, és le is akartam váltani, de meggyőztek, hogy hát végül is nem barátot keresek, hanem valakit, aki ellát. Akkor még nem tudtam - csak éreztem -, hogy ez így nagyon nincs jól...

Az első trimeszterben nem voltak rosszullétek, nem volt vérzés, nem volt semmi gyanús - a fiamat mégis kis harcosomnak hívtam. Megvolt a 12 hetes genetikai ultrahang, és örültünk, mert kiderült, hogy egészséges, mint a makk. 13 hetesen jött a feketeleves, elkezdtem vérezgetni. Felhívtam az orvosom, megkérdeztem, hogy akkor most ugye irány a kórház? A mai napig tisztán hallom, ahogy mondja: amíg nem folyik a vér a combján úgysem tudnak magával csinálni semmit, pihenjen. És kinyomott. (Mai fejjel sajnos már sokkal többet tudok ezekről a dolgokról, és kérdés nélkül rohantam volna a kórházba, mert igenis tudnak - a lányom most azért lehet mellettem.) Azért másnap kértem egy ultrahangot, mert ezt sem ajánlotta fel, hogy legalább nézzünk már rá arra a gyerekre, (pedig az ő pénztárcáját vastagította). És a fiam jól volt. Így én pár nap pihenés után folytattam a mindennapokat. Volt, hogy görcsölgettem, de erre is csak annyi "jó tanácsot" kaptam, hogy hát terhes vagyok, mire számítottam.

16 hetes terhesen elutaztunk Nizzába, természetesen orvosi áldással, egyre több volt a görcsölgetés, akkor már tényleg kezdtem aggódni, hogy mindez tán mégsem normális. (Mondjuk utólag tudom, hogy közelében sem voltak annak, mint amiket később a lányommal éreztem, pláne amik miatt kórházba kerültem, de jelnek biztosan jel volt, hogy vegyek vissza.) Hazaérkezve igyekeztem egy picit pihenősebbre venni a hétköznapokat.

A 20 hetes genetikai ultrahangon kiderült, amit én már annyira, de annyira tudtam: hogy kisfiú. Meg az is, hogy az agyi oldalkamrái egy picit nagyobbak, bár határértéken belül, de azért a SOTE genetikai tanácsadására el kellett mennünk. 21 hét 5 naposan jártunk ott, mindent a lehető legnagyobb rendben találtak, az orvosom elmérte az értéket. Nem is igen értették mit keresek ott, hiszen még ha neki is van igaza, aggodalomra akkor sem lett volna ok. Akkor egy kicsit fellélegeztem. Elterveztük, hogy a hétvégén végre nekiállunk a bababútorok bevásárlásának, aztán végül mégis a következőre toltuk. 22 hét 5 naposan a munkahelyemen egy komolyabb meeting után görcsölni kezdtem. Aznap már bent igazán csináltam semmit, csak ücsörögtem az asztalomnál, itthon pedig lefeküdtem. Volt egy kis (átlátszó) folyásom, rágugliztam a neten, hogy milyen ha elfolyik a magzatvíz, hát nem ilyen... de akkor még nem is gondoltam, hogy mennyire egyértelmű is lesz.
Ha feküdtem, nem görcsölt. Bár gondoltam rá, hogy orvoshoz kellene mennem, de mivel pihenéskor rendben voltam, így - a múltkori elutasításra való tekintettel is - úgy gondoltam, hogy rendben leszek. Csütörtök volt, egy hete a genetikán minden rendben volt, kedden az orvosommal találkoztam volna, közben úgy gondoltam legfeljebb pihenek. Az éjszakát gond nélkül végigaludtam, reggel nem éreztem semmit, hát úgy gondoltam mehetek dolgozni. Készülődés közben akkor újra görcsölni kezdtem, és mire kimondtam, hogy akkor mégis itthon maradok, valami csípő érzést éreztem, rohantam a mosdóba, kirobbant belőlem a véres magzatvíz. Akkor egy pillanat alatt tudtam, hogy vége, el fogom veszíteni a fiamat. A mai napig nem értem, hogy nem, de nem sírtam, nem pánikoltam, tudtam, hogy minél előbb segítségre van szükségem. Autóba ültünk, és ahogy kötöttem be az övemet, a hasam más volt, eltűnt az a kis kerek, feszes pocak, csak egy dudor jelezte a fiamat...

A kórház 5 percre van tőlünk, háromnegyed 7 körül értünk be. A párom csak nézte, hogy elnyel a szülészet folyosója. Az ügyeletes orvos gyorsan megvizsgált, és onnantól felpörögtek az események. Megkérdeztem, hogy a magzatvíz volt-e. Csendben azt mondta igen. Közben egy szülésznő kérdezte, hogy mi lesz a neve - a mai napig nem értem, hogy miért (valószínűleg még nem hatott a reggeli kávéja így frissen beesve a műszakba), hiszen a 24. hét alatt ő jogilag csak egy magzat volt, utána sem járt neki "emberi" bánásmód.

Ott volt a vizsgálóban egy másik terhes nő, igyekeztem nem ránézni, elfordított fejjel nyeltem a könnyeimet, nem akartam felzaklatni a nagy napja előtt. Egyre gyűltek a nővérek, befutott az orvosom is, de tulajdonképpen senki nem közölt semmit, semmi támogatás, senkitől egy kedves szó sem hangzott el, miközben vizsgáltak, kézzel tágítottak, készítettek elő császárra, rossz helyre szúrták a kanült, beleegyező nyilatkozatokat "írtam" alá két ruhaletépés közt, és én kérdezgettem, hogy van-e bármi esélye a babámnak (mert ő élt, 140-es szívhanggal és tudtam, hogy egy másik országban az életre is esélyt kaphatna). Nincs. Engem pedig függőlegesen vágnak, hogy minél előbb kiemelhessék, és a vérzés abbamaradjon. "Megnyugtatásként" még közölték, hogy 200 éve ebbe belehaltak volna, de én nem fogok. Ahogy toltak a műtő felé, visszanéztem a vizsgálóasztalra, és öklömnyi vérrögöket láttam...

A műtősfiú átpenderített a műtőben az asztalra, került is rám a maszk, már nem sikerült megfejtenem, hogy kik vannak körülöttem, már nem sikerült elbúcsúznom... arra ébredtem, hogy cibálják a hasamban a cérnát, én próbálom kinyögni, hogy ez fáj, de nem jön ki hang a torkomon. Közben valaki odaszólt, hogy ébren van a beteg. Azt mondták nem baj, már befejeztük. Máskor is altattak már, de most nagyon könnyen ébredtem. Szokatlanul éber voltam, és szokatlanul tudatában voltam egyszerre mindennek, és a nagy büdös semminek.

Még kilenc óra sem volt. Kifelé menet megláttam a párom halálra vált arcát. Felemelte a hüvelykujját, szó nélkül megráztam a fejemet... nem voltam rendben, semmi sem volt rendben. Semmi értelme nem volt az ég világon semminek, a fájdalom - ami bár volt bőven - csak sokadlagos volt.

Már ahogy betoltak az őrzőbe, elindult a bölcsességek hada. Ez megesik, a lényeg, hogy élek, ezen túl kell lépni. Akkor őszintén azt gondoltam, hogy bár én is ottmaradtam volna a műtőasztalon, mert így nem fogok tudni élni. Akkor legalább együtt lehetnénk. Hogy lehetséges, hogy a kisfiam, aki két órával ezelőtt a részem volt, már nem az. Az én kis harcosom, az elképzelt vagány kisfiam, akivel majd együtt focizunk, nincs többé. A szomszéd kórteremben fekszik a barátnőm, mellette a kisbabája, mellettem senki. Miközben belém folyt három egység vér, újra és újra el kellett magyaráznom a nővéreknek, a takarítónőknek, a szüleimnek, a barátaimnak, a munkahelyemnek, hogy mellettem már nincs senki. És újra és újra meg kellett hallgatnom, hogy Isten jó, minden okkal történik, fiatal vagyok, lehet még gyerekem, úgyis beteg lett volna, és a szomszéd néni ismerősének az ismerőse is elvetélt...

Bejött az orvosom, nagy izgalommal elmondta, hogy hát olyan volt a méhem, mint egy lopótök. Annyira zárt voltam, hogy a baba felfelé akart megszületni, félő volt, hogy reped a méhem. De szerencsére minden rendben volt. Megkérdeztem miért történt? Ilyesmi előfordul. Megkérdeztem, hogy mikor lehet újra kisbabám? Két évet mondott, én pedig elsírtam magam. "De senki sem fogja kikaparni, ha előbb terhes lesz". És kiment. Nem sűrűn láttam többé.
Az éjszakai ügyeletes mellett állítottak fel, egy rezidens kislány volt, azt csicseregte, hogy "olyan ez, mint egy jó kis reggeli torna". Ott ültem az ágyam szélén meztelenül, deréktól lefelé véresen, a hasam narancssárga volt, közepén egy óriási tapasszal, fájdalmasan üres volt, a szívem darabokban hevert, és reggeli tornához hasonlították, amit átéltem.

A kórházban töltött idő alatt többször bejött hozzám az az orvos, aki az ügyeletes volt, amikor bekerültem. Ő tartotta bennem a lelket. Elmondta, hogy ekkora tragédiát senkinek sem lenne szabad átélnie, 40 éve van a pályán, de ezt sosem fogja tudni megszokni, mert nem lehet. Elmondta, hogy négy gyereke van, de tíz lenne. Azt mondta egy év, és újra próbálkozhatok, leszek még a másik oldalon (egyik oldal a nőgyógyászat, másik a szülészet nálunk). (Később ő lett az orvosom... mit orvosom, a pszichológusom, "apám", őrangyalom.)

Az akkori orvosomat már csak kétszer láttam. Varratszedésen, ahol úgy három centin szétnyílt a heg, és nyugtázta annyival, hogy "sok a hasi zsír". Illetve a 6 hetes kontrollon, ahol szintén nem mondott semmi konkrétat. Mi történt, miért történt, kellhetnek-e vizsgálatok. Nekem pedig még akkor is minden energiámat az emésztette fel, hogy sírás nélkül tudjak kommunikálni. Mi nem adtunk neki hálapénzt, de az anyósom igen. Elfogadta.

Az igazi kérdések már csak akkor merültek fel bennem annyira, hogy foglalkozni is tudjak velük, amikor elmúlt az őrült nagy sokk, és eldöntöttem, hogy talán mégis van értelme az életnek. Ennyi vérnek kellett, hogy legyen valamilyen kézzelfogható oka... Miért nem kértem, hogy láthassam? Illetve miért nem ajánlották fel, hiszen kérni nem bírtam. (Ha egy dolgot visszacsinálhatnék az életben, és nem lehetne az, hogy éljen, akkor az lenne, hogy láthassam, a karomban tarthassam és elbúcsúzhassak tőle...) Vajon felboncolták a kisfiamat? Biztosan nem, mert ő egészséges volt. És hát csak mondták volna...
Letiltottam minden babás reklámot, ismerőst, sztárt; aki azt mondta sajnálja, csúnyán kioktattam, hogy attól nekem nem lesz jobb. Aztán elkezdtem sorstársakat keresni, elkezdtem elmesélni a történetemet és rájöttem, hogy de, attól nekem jobb lesz, hogy valaki meghallgat és elmondja - a "minden okkal történik" helyett -, hogy mennyire sajnálja.

Fél évvel a történtek után, amikor gyász kezdett utat engedni annak az érzésnek, hogy hiszen én szeretnék kisbabát, és kezdtem elengedni azt, hogy őt szeretném, elkezdtem vizsgálatokra járni. Elsőként az endokrinológusomat látogattam meg, aki megkérdezte, hogy a szövettanból mi derült ki? Teljesen lesokkolt. "Ez a protokoll", hát mégiscsak megtörtént, hát mégsem szólt senki...

A kórháztól email-ben kértem ki, egy levéllel együtt postán érkezett meg. Az orvosigazgató azt a "tájékoztatást kapta", hogy a varratszedésem időpontjában még nem volt kész, ezért nem ismertették. Csak kár, hogy a dátuma alapján de... és mindettől függetlenül a létezéséről legalább szólhatott volna az orvosom.

Borzalmas volt végigolvasni. A fiam kereken 600 g és 30 cm volt, makk egészséges. A placenta állapotáról jó sok latin szó. Ezzel mentem az új orvosomhoz. Azt mondta, hogy annak a leírásából kiderül, hogy levált a méhlepényem. Elküldött vizsgálatokra, mert ezt előidézheti fertőzés is, de minden eredményem (TORCH) negatív lett. Sehol egy IR, sehol egy hormon, pajzsmirigy (annyi, hogy meg van nagyobbodva, de már 11 éves korom óta), véralvadás problémák... semmi. A lepényleválás nagyon ritka, korai terhességben még ritkább, de szinte soha nem ismétlődik meg.

Egy év leteltével, az első próbálkozós hónapban megfogant a kislányom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt és eseménytelen terhesség volt, amit egy cseppet sem árnyékoltak be a múlt és a jelen problémái, mert nagyon is. 37 héten át nem voltam úgy mosdóban, hogy ne rettegtem volna, hogy vért látok, és nem telt el úgy nap, hogy nem adtam hálát azért, hogy itt van. Az orvosom azt mondta, hogy ki legyen pozitív, ha nem én. Én pedig igyekeztem - a félelmeim mellett, amik elnyomhatatlanok voltak - arra is koncentrálni, hogy mennyire várom. Minden egyes nap elmondtam mennyire szeretem, megkértem, hogy maradjon, megígértem neki, hogy nagyon jó anyukája leszek - és persze megkértem a testvérét, hogy vigyázzon ránk.