Amikor egy adott témáról több posztot is írok, utána valahogy mindig olyan nehéz újból felvenni a fonalat a történetben. Nem valami kellemes ismét visszaemlékezni a fájó emlékekre, miközben iszonyatosan nagy megkönnyebbülés, és terápiás jellegű, hogy kiírom magamból. Arról nem beszélve, hogy milyen sok erőt kapok tőletek, és úgy érzem, kölcsönösen...

A legutóbbi posztban szó volt a többi cukor problémával kapcsolatos állapotról, de én továbbiakban csak az IR-rel fogok foglalkozunk, mivel ebben van igazán tapasztalatom.

Amikor kiderült, hogy inzulinrezisztens vagyok, nagyon meglepett a dolog. Legfőképpen azért, mert semmi tudásom nem volt róla. Ugyanúgy, mint, ahogy annak idején az endometriózisról sem volt. Pedig kimondhatjuk, hogy mind a kettő népbetegségnek számít a nők körében, mégis amíg saját magunk nem válunk érintetté ezekben a betegségekben, addig...

Éreztétek már úgy, hogy kezd összedőlni az egész világ körülötted és benned, és csak kapkodod a fejed, hogy mi is történik veled? Na, hát én így éreztem magam a vetélés, az endó újbóli megjelenése, és az egyéb egészségügyi problémák kiderülése után. Nekem ez egyszerűen sok(k) volt, és csak azt éreztem, hogy szűkül a tér körülöttem, és nem jutok...

Haladjunk tovàbb a törtènetben, vegyük fel ismèt a fonalat, hisz mèg oly sok mesèlnivalòm van. Szòval amikor maga a vetèlèsi folyamat lezajlott, menni kellett kontroll uh-ra. Ès akkor jött a tovàbbi sokk, megjelent ismèt az endometriòzis. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megint itt van ez az alattomos szörny, ès nem tudtam megèrteni mikènt...

Bàr nem gondolom, hogy bàrki rosszindulatbòl mondana olyasmit, amivel megbàntana egy gyàszolòt, mègis tùl sok ilyet làtok, hallok magam körül. A tegnapi poszt tükrèben nekem a következő mondatok estek volna jól:

A gyászmunka kapcsán szeretnék még pár gondolatot megosztani, amikről eddig nem írtam. Az egyik, az a "konfliktus", ami a férjem és közöttem zajlott. Természetesen őt is nagyon megrázta a veszteség. A maga módján megsiratta, meggyászoltak az ikreket, de számomra túl korán tovább lépett. Rettenetesen bántott, hogy még ő is úgymond "sürget" engem a...

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért viszonyulnak így az emberek a vetéléshez. Kèt dologra jöttem rà: az egyik, hogy azt nem vagyunk kèpesek megèrteni, amiben nincs tapasztalatunk. Illetve a màsik, hogy egy magzat az emberek töbssègèben, csak mint gondolat lètezik, szàmukra nem kèzzel foghatò, ìgy se kötődèsük nincs hozzàjuk, se megèrtèsük...

A számomra második nehezítő körülmény egy olyan dolog volt, ami nyilván nem csak engem érint, hanem társadalmilag nem vagyunk szocializálva egy ilyen esetre. Némi melodrámai felütéssel élve, az egyetlen, ami biztos az életben az az, hogy egyszer meghalunk. A legtöbben mégsem tudunk mit kezdeni, egy halálesettel és a gyásszal. Bevallom, jómagam sem...

Ma már le tudom írni azt, hogy én is "négyből egy vagyok", de megélni ezt közel sem volt ilyen egyszerű. A legtöbben azzal próbálnak vigasztalni (minden jó szándékkal), hogy ez sok nővel megesik, de megélni azt, hogy te vagy a statisztika, az számomra iszonyat igazságtalan érzés volt. Főleg, amikor körülötted hárman is várandósak, így valóban te...

Amíg a dolog fizikai része tartott, addig valahogy egyben tudtam maradni, de után teljesen szétestem. Pedig rettenetesen próbálkoztam nem belefeledkezni a gyászba. Éppen ezért kèt hét múlva vissza is mentem dolgozni, mert szerettem a munkám, a munkahelyem és a kollégáimat is. Jó döntésnek bizonyult, és a mentsvárammá vált. Volt értelme minden nap...

Érdekes, hogy most jutottam el én is a történetben ehhez a részhez, miközben @remenyanya is most veti "papìrra" emlékeit az ő veszteségükkel kapcsolatban. Érdemes az ő posztjait is követni, hiszen mi már nem a közvetlen fájdalmunkat éljük itt meg, és nem is sajnálatra vágyunk. Hanem valamiféle enyhítő vigaszt szeretnénk nyújtani mindazoknak,...